1996. február 26-án, 12 óra 5 perckor megállt az idő Kutas településen.
Egy pillanat, amely örökre kettéválasztotta az „előtte” és az „utána” időszakot. A közút–vasút szintbeli kereszteződésben tragikus baleset történt: egy gyorstehervonat és egy menetrendszerinti autóbusz ütközött össze emberi figyelmetlenség következtében.
Tizenhárom ember indult útnak azon a napon – és tizenhárom család élete változott meg örökre.
Nem csupán számok ők. Édesanyák, édesapák, gyermekek, munkatársak, barátok. Ismerős arcok a faluból. Olyan emberek, akiknek a hiánya ma is ott van az asztalok mellett, az ünnepeken, a hétköznapok csendjében.
A tragédia óta minden évben összegyűlik a település közössége. Mert vannak sebek, amelyek nem múlnak el – csak megtanulunk velük élni. És mert az emlékezés nem a múltba kapaszkodás, hanem kötelesség. Tisztelet azok felé, akik már nem lehetnek közöttünk.
2026. február 26-án, 11 óra 30 perckor ismét összegyűltek a vasúti megállóhely közelében, a ma már fény- és félsorompóval biztosított útátjárónál, a 13 áldozat emlékére állított kopjafánál az emlékezők. Harminc év telt el – napra, órára, percre pontosan.
A 8284-es számú személyvonat elhaladása után Széll László művelődésszervező köszöntötte a megjelenteket, majd felkérte Ütő Szabolcs polgármester urat az emlékező gondolatok megosztására.
Polgármester úr beszédében felidézte a tragédia súlyát. Azt a döbbenetet, amely végigsöpört a településen. Senki nem gondolta volna, hogy Kutas neve egy ilyen megrázó esemény kapcsán hangzik majd el. A mentés órái, a helyszínelés nehéz pillanatai, az összefogás – amikor mindenki segített, ahol tudott. Emberi tartásból akkor vizsgázott a közösség. De a veszteség így is pótolhatatlan maradt.
Tizenhárom élet, amely félbeszakadt. Tizenhárom sors, amelynek története itt maradt velünk.
A beszédet követően koszorúzásra került sor. A koszorúkat Ütő Szabolcs polgármester úr és Fenyvesi Zoltán alpolgármester úr helyezték el. A koszorúzás ideje alatt Széll László trombitán szólaltatta meg a „Boldogasszony Anyánk” című egyházi dallamot. A dallam egyszerre volt fájdalmas és felemelő – mintha imádság szállt volna a februári levegőben.
A koszorúk mellett mécsesek gyulladtak, virágok kerültek a kopjafához. A lángok csendben égtek – ahogyan a szívünkben is csendben él az emlékezés.
Ezt követően közös imára került sor az elhunytak lelki üdvéért Laczkó Flórián plébános atyával. Az ima nemcsak a múltért szólt, hanem az élőkért is – hogy legyen erőnk hordozni az emlékezet súlyát, és vigyázni egymásra.
A megemlékezésen jelen volt Dr. Kovács Edina jegyző asszony és Péter Zsolt képviselő úr is. Az eseményen részt vettek helyi és vidékről érkezett hozzátartozók, akik jelenlétükkel ismét megerősítették: a szeretet nem szűnik meg a földi élet határánál.
Harminc év telt el. A fájdalom talán csendesebb, de nem kisebb. Kutas közössége pedig minden esztendőben bizonyítja: nem felejt. Mert az emlékezés nemcsak múltidézés – hanem hűség.
Hűség azokhoz, akik már csak a szívünkben vannak velünk.
Írta: Kemenczei Róbert
Harminc éve történt: amikor a Szili kettétépte a Kapos Volán buszát Kutason
