A közel harminckét éve megszüntetett Kaposvár – Szigetvár vasútvonal nyomai
Bevezető
1900. november 11-től 1976 szilveszteréig, jó hetvenöt évig szolgálta a zselici dombvidék falvait az 54 km hosszú (bezárásakor 54-es számú) Kaposvár – Szigetvár vasútvonal, mely a Dombóvár – Gyékényes és a Nagykanizsa – Pécs fővonalakat kötötte össze. Felszámolása a Csanádi-féle közlekedéspolitikai koncepcióhoz köthető. A lankás vidékek közt kanyargó vicinális északon (a fővonal mellőli elkanyarodástól Bőszénfáig) a Surján-patak, délen (Terecsenypusztától Szigetvárig) az Almás-patak völgyében húzódott. A vonal története során az említett patakok (kiegészülve a Kapos folyóval) igen sok kárt okoztak a vonal felépítményének.
A zselici vasút eredetileg Szigetvár – Kaposvár vonalnak épült egy HÉV-társaság által. Szelvényszámozása ennek megfelelően nem a somogyi megyeszékhelyről, hanem Szigetvárról indul. Ez a kisváros a mai Baranya megyéhez tartozik, mivel a II. világháború utáni közigazgatási reformok keretei közt a szigetvári járással együtt oda csatolták. Így az eredetileg teljes terjedelmében Somogyban húzódó mellékvonal nyomvonalának kb. fele (déli része) Baranya megyében található. A teljes vasútvonal 1960-as évekből származó részletes térképe innen (forrás: hajtany.znet.hu) érhető el, mely fontos támpontunk volt a megszűnt vicinális nyomai utáni kutatásban, s lehet az mások számára is.
A vonalon két-három pár személyvonat járt naponta (40 km/h-s sebességgel). Ezek vontatása egészen a megszüntetésig gőzmozdonyokkal (főként 275-ös és 376-os sorozatúakkal) történt. A tehervonatok tekintetében (az akkor még létező kaposvári fűtőház gépállományából származó) dízelmozdonyok is előfordultak, használtak például vontatási célokra M38-ast és dupla M28-ast is a tolatós tehervonatok esetében. Érdekesség, hogy a már 1900-tól létező, Pécstől manapság Dombóvár alsón át Kaposvár, Fonyód (s a Balaton-part) felé (régebben még csak nyári időszakban, esetlegesen további korlátozásokkal) közlekedő fürdővonat akkoriban szigetvári irányváltással (s azzal egybekötött gépcserével) a személyvonatok mellett általában szintén ezen a vasútvonalon közlekedett. Ez apróbb kivételektől eltekintve természetesen nem állt meg a vonal köztes állomásain és megállóiban. Más környékbeli mellékvonalakkal ellentétben a Kaposvár – Szigetvár vasút pályája sűrített talpfás volt, hogy komolyabb mozdonyok is koptathassák sínjeit. A fürdővonat élén a már említett sorozatú gőzmozdonyok mellett a 375-ös sorozat is előfordult. Kisebb mozdonyokból, pl. 275-ös „nyalóka” becenevű gőzösökből volt, hogy egyszerre kettőt is alkalmaztak a már akkor is komoly szerelvénynek számító balatoni gyorsvonat mellékvonali vontatására. Az eredeti „i” sínrendszer (23,6 kg/fm-es sínszálak) egyébként egészen a felszedésig megmaradt, nem építették át. A vonal ágyazata váltakozóan hol sóderes, hol zúzottköves volt.
1. rész
Szigetvártól Bőszénfáig (vasúton 30 km)
Szigetvár a vonal eredeti kezdőpontja. A Pécs – Nagykanizsa fővonal által érintett egyik köztes város. A komolyabb felvételi épülettel és öt darab 4-600 méter hosszú vágánnyal rendelkező állomás (rövidebb rakodó- és csonkavágányokból akad még több is az állomáson) a város déli peremén található. A pécsi átmenő fővágány a II., a kaposvári pedig az I. volt.
A kaposvári mellékvonal az állomás keleti oldalán ágazott ki, s kanyaradott rögtön észak felé. A sínek ma már az állomás területén véget érnek, ütközőbak zárja le az egykor Kaposvár felé vezető vágányt. Az ütközőbak után látható útátjáró (a vasút a Dózsa György utcát keresztezi) csapórudas sorompója egykor három vágányt fedezett (északról délre haladva: a kaposvári vonalat, a pécsi fővonalat és az állomás egyik vágányát). Közülük a kaposvári vonal napjainkra eltűnt a listából.
A sínek viszont talán még megvannak az útátjáróba beaszfaltozva, legalábbis erről árulkodnak az aszfalton tátongó repedések. (A kaposvári vonal sínjeit Szigetváron ebben az útátjáróban és az utána következő balos ívben tovább meghagyták.) Az átjárót követően a pálya déli oldalán láthatjuk Szigetvár állomás I. számú váltókezelői tornyát.
Búcsút véve a pécsi fővonaltól, mi ezt követően északi irányba kanyarodunk az egykori kaposvári vonal mentén. A vasút egykor keresztezte a szigetvári állomás mögött (tőle északra) húzódó, a belvárost kikerülő 6-os főutat, legalábbis annak helyét. (A helyét, mivel korábban a Szigetvárt átszelő József Attila utca volt a 6-os út, melyet – ahogy látni fogjuk – a kaposvári vonal kicsivel távolabb szintén keresztezett. Az elkerülő irányt csak később építették ki.) A főút túloldalán a vasút a kertek alatt kanyarodott. Számunkra ez a terület már bejárhatatlan, beépítették (idepottyant egy autósiskola rutinpályája), s kerítés veszi körül. Legközelebb a Kolozsvári utcából lehet megközelíteni a vasút helyét. A kis zsákutca végében ugyanis egykor vonatok jártak. A vasút nyomai itt sem nyilvánulnak meg igazán, noha valamikor egy kisebb vasúti híd is itt segítette át a vasúti járműveket a szintén az utca végében húzódó patak (Kórház-árok) felett. Manapság egy gyalogos hidat és egy hídmaradványt láthatunk itt, kb. a gyalogos híd helyén kellett elhelyezkednie a vasúti hídnak is. Mivel a hídmaradvány nem a megfelelő irányban köti össze az árok két partját (és a kertek végéből kikalkulálható nyomvonalnál egy kicsivel délebbre fekszik), így annak minden bizonnyal nem volt sok köze a tárgyalt vasútvonalhoz.
A vasútvonal innentől ismét a kertek alatt haladt északi irányba, a helye valószínűleg magánterület, néhol be is épült, legközelebb a József Attila utcai átjáró (kb. 13-as szelvényben) környékén érhetjük el. Valaha itt (a pálya bal oldalán, a keresztezett közúttól délre) állt a Szigetvár – Kaposvár vasútvonal 1-es számú őrháza. Ám az útátjárónak nincsenek maradványai. Északi oldalán azonban nemrégiben egy Plus áruház épült a vasút helyébe. Az áruház mögött viszont egy megmaradt vasúti hídra bukkanhatunk – ez szintén a korábban már látott Kórház-árok felett segítette át a vonatokat. Innentől kezdve egészen Bőszénfáig fontos támpontunkká válik a vasútvonallal párhuzamos 67-es számú főútvonal, amely a 6-os útból ágazik ki, s kanyarodik szintén északra. (A közúti vonalvezetés Kaposvárig jóval rövidebb, mint a vasúti volt, míg vonattal 54 kilométert kellett zötyögni a két végpont közt, addig a főútvonalon ez mindössze 42 km. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a vasútvonal elsősorban a korábban említett patakvölgyekhez alkalmazkodva épült, s így Bőszénfától Kaposvárig alapjaiban véve más, hosszabb útirányon haladt. Persze arrafelé is van, volt a vasúttal párhuzamos közút.) A 67-es útról az előbb említett híd már jól látható, innentől ezzel párhuzamosan, konkrétan mellette (nyugati oldalán) haladt a vasút. A pálya félig-meddig valószínűleg a mai Bika András utca helyén vezethetett, majd az ez és a főút között elhelyezkedő területsávban. Néhol egy-egy szelvénykő feltűnik. A vasút helye egyébként itt nem járható, de a pálya helyét általánosságban véve is elég sok helyen átvették a természet különféle produktumai. Lassan teljesen elhagyjuk Szigetvárt, a főútról közben bekötőút ágazik le jobbra (északkeleti irányba), amely a városhoz tartozó kistelepülésekhez vezet. A nyugati, azaz baloldalon található szélesebb fás-bokros terület maga a nyomvonal.
Egy-két kilométert követően elérjük azt a helyet, ahol a vasút helye elhagyja a főút mentét, s balra kanyarodik. Ezt a fás-bokros területsáv főúttól való eltávolodása révén vehetjük észre. (Közben keletről, Turbékpuszta irányából egy földút vezet az országúthoz.) Valahol itt lehetett az egykori Turbék-Töröksír megállóhely (36-37-es szelvényekben). Ez a vonal bezárásánál jóval korábban megszűnt, s a vonatok csak búcsújáró napokon álltak meg itt (pl.: 1937-es menetrend). Minden bizonnyal egy táblás megálló lehetett (a pálya Turbékpuszta és a 67-es út felé eső, azaz jobb oldalán). Innen a főút mentén már csak kb. két-háromszáz méter az 1994-ben létrehozott Magyar-Török Barátság Park, ahol egymás mellett állítottak szobrot Nagy Szulejmán török szultánnak és a Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hősnek. A park nyugati oldalán húzódó, fák és bokrok lakta területsávban egykor vonatok zötyögtek.
Menjünk tovább a 67-es úton! Az emlékművet elhagyva a ma is üzemelő csertői téglagyár látványa tárul elénk. Ritka, hogy az ilyen kis téglagyárak kéménye ma is füstölög. A gyár valaha állítólag saját rakodóvágánnyal is rendelkezett.
A főútvonalon továbbhaladva nemsokára elérjük a csertői bekötőút becsatlakozási helyét. Itt érdemes lekanyarodnunk a község irányába, s meglátogatnunk az egykori Csertő megálló-rakodóhelyet (51-52-es szelv.). Eredetileg megállóhely volt, rakodóvágánya csak a II. világháború után épült meg (ld.: 1943-as és 1947-es menetrend). Nem kell sokat mennünk a bekötőúton, 3-400 méternél nincs távolabb az egykori szolgálati hely. (Ellenben a településtől jóval távolabb volt. A csertőieknek több kilométert kellett gyalogolniuk idáig, a megálló a falu innenső szélétől is majd’ egy kilométerre található.) Az épület (az egykori 2-es sz. őrház) ma is áll, lakott, fala fehérre meszelt, a vasút felé néző ablakát befalazták. Manapság magánlakásként funkcionál, kerítés veszi körbe. A nyomvonalon (amely a megállóhely felvételi épülete előtt, illetve attól északra egyébként tiszta) való továbbhaladástól a magánterületet védő szalag tart távol minket.
Irány tehát újra a 67-es főút! Onnan a település felé tekintve jól látható a csertői víztározó. A halastó nyomvonal mellett, azaz a 67-es út és Csertő község közt déli irányba folyó Almás-patak völgyében terül el. A vasúti töltést valószínűleg gátként használták fel a tó keleti peremén, de a halastó déli felénél az is előfordulhat, hogy egy bizonyos szakaszon ma már víz áll a vasút helyén.
Csertőtől vasúton 3-4 km-re volt a következő állomás, nekünk a főúton is hasonló távolságot kell megtennünk. Közben a vasútvonal enyhén kanyarogva tőlünk balra haladt a völgyben. Az említett távolság kb. utolsó egy-másfél kilométere érdekes. Itt ugyanis a főútvonal új, a vasúthoz közelebbi és azzal párhuzamos nyomvonalat kapott. Valaha a 67-es út részben a mai mozsgói bekötőút és egy ma csak földútként létező útszakasz kombinációja volt. A korrekcióval megrövidítették az utat, s levágtak egy derékszögű kanyart. A mozsgói bekötőút a mai főút nyugati oldalán ágazik ki. A 67-es út új vonalvezetése 6-700 méter hosszú. Ennek kb. kétharmadánál egy az Almás-patakba torkolló másik patak felett egy híd visz át minket, kicsivel nyugatabbra egy vasúti hídnak is kellett lennie – ám ma már nincs meg. Az új és a régi közúti vonalvezetés ott csatlakozik össze, ahol egy délkeleti irányból érkező földút metszi a mai 67-es utat. Ez a földút a túloldalon is folytatódik, így metszi a vasúti nyomvonalat is, azaz itt lehetőségünk adódik rátekinteni a természet által jórészt egyébként visszahódított vasúti töltésre.
Mivel innentől északra a mára magántulajdonná lett, egykor három vágányos Mozsgó-Szulimán állomás (87-90-es szelv.) területe található, így innentől egy ideig a vasúti nyomvonal is tisztább. Az állomás körzetében a vasút és a főút abszolút egymás mellett haladt. A HÉV-szabványtervek alapján épült, III. osztályú felvételi épület ma is áll és lakják. Festése már nem, de színezete (a sárga falszín és a ma is meglévő fehér díszítőelemek, a zöld lámpa) bizonyára eredeti. Környékét kerítés veszi körbe. A felvételi épülettől északra helyezkedett el egykor az áruraktár, az állomás déli felén pedig hídmérleg is volt. A volt szolgálati hely környékén itt-ott ma is felfedezhetünk sínszálakat, persze nem mint vasúti pálya, hanem mint valamilyen célra (pl. oszlopként) hasznosított tárgy. Az állomásépület vasúttal átellenes oldalán haladó 67-es úton közvetlenül a felv. épület mellett található található Mozsgó, kültelek buszmegálló. A Szigetvár – Kaposvár viszonylatú buszok egy része ma is csak itt, az egykori vasútállomás mellett áll meg. Másik részük betér a községbe (így más falvak, pl. Csertő esetében is), illetve vannak rövidebb viszonylatú betétjáratok is az egykori vasútvonal mentén (pl. Szigetvár – Almamellék – Ibafa, Szigetvár – Boldogasszonyfa), melyek szintén mélyebben feltárják a falvakat. Mozsgó egykori vasútállomása sem mondható túlságosan jó fekvésűnek, a település központja kb. 2 km-re van innen. Az állomásépületet és két házat leszámítva a közvetlen környéken nincs lakott terület. A főút vasúttal átellenes oldalán kerékpárút vezet innen keletre, a község utcáinak legközelebbi pontjához (amely kb. 700 méter innen). Visszatérve Mozsgó-Szulimán vasútállomásra, az egykori északi váltókörzet mellett helyezkedett el, s áll ma is a vonal 3-as számú őrháza. Az eredeti sárga-fehér festésű ház elhagyottan és romosan áll a vasúti nyomvonal és a 67-es út között, ám a 3-as számot őrző táblát még a mai napig is viseli. Hogy ez az őrház ezen a helyen mi célt szolgált, azt érdekes lenne tudni, hisz a környéken útátjáró nem volt, a főút csak innen kb. (vasúton mérve) 700 méterre keresztezi a vasútvonalat.
„Az első világháború után 1921-ig – a szerb megszállás végéig – a MÁV/HÉV vonatai Kaposvártól csak idáig [Mozsgó-Szulimánig] jártak. Ugyanis az állomás szigetvári végénél lévő Poravica patak volt a határ a megszállt terület és Magyarország között.”
Forrás: Vasútállomások.hu, Mozsgó-Szulimán vá. oldala, hozzászólások
Mivel ezen a 700 méteren is leginkább a természet különféle teremtményei mutatkoznak meg a nyomvonalon, s nem az emberi civilizáció munkája, így továbbra is a 67-es úton érdemes folytatni az utunkat. A főút először eltávolodik a vasúti nyomvonaltól (pontosabban épp a vasút kanyarodik kissé balra), majd egy komolyabb balos kanyar következik, ezt követően pedig a már említett (őrház nélküli) útátjáró. Délről kivehető a vasúti nyomvonal, 10-20 méteren járható a helye, északon csak a fák jelzik az útját. A főút az átjáró után nem sokkal jobbra kanyarodik, majd ismét a felszedett kötött pálya mellé simul. (Közben az Almás-patak is igen közel, tőlünk nyugatra csörgedezik.)
A vasút a közút mellett, de annál jóval magasabban haladt. Jól láthatjuk ezt, ha elérünk a volt Szulimán megállóhelyig. Szulimán község a főúttól nyugatra található (a település lakott része innen kb. 6-700 méterre kezdődik), ahova bekötőút vezet ki. A megállóhely a pálya keleti oldalán, a bekötőút elágazásával majdnem szemben helyezkedett el. Itt volt a vonal 4-es számú őrháza. Az itt álló mogyorószínű, láthatóan nemrégiben kibővített és felújított egyszintes épület valószínűleg a volt felvételi épületet is magába foglalja. Az épület elől, azaz a vasúti nyomvonalról rövidke aszfaltút vezet le a 67-es úthoz. Az említett lakóházat őrző kutyusok kissé barátságtalan viselkedése gyorsan továbbtérített minket a helyszínről. A megállóhelytől északra (a vasút mellett) itt is működött egy téglagyár, épületállománya – amennyire láttuk – ma is megvan.
Innentől kezdve (Kaposvár felé továbbhaladva) egy-másfél kilométeren továbbra is egymás mellett halad a 67-es út és annak jobb oldalán a vasúti nyomvonal (a szakasz vége felé kisebb jobbos ívben haladunk). Ezt követően ismét olyan helyre jutunk, ahol a főútvonal (kb. fél kilométeren) új vonalvezetést kapott. Az 67-es út új vonalvezetése ebből egy szakaszon valószínűleg a MÁV-vonal töltésére épült. (Az eredeti a mairól földesútként jobbra tér le, s a már Szentlászlóhoz tartozó Zöcsketelep felé, ill. azon át vezetett, végén egy majdnem derékszögű balos kanyarral, mely visszavezet a mai főútra. Az eredeti vonalvezetésnek két útátjárója is volt a vasútvonalon (mindkettő őrház nélkül), egy még a régi és új vonalvezetés szétágazásánál, egy pedig a már említett majdnem derékszögű kanyar és a mai főút közt. Őrház egyik hely mellett sem volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek vagy más hasonló cipőben járó társaik mindössze andráskereszttel biztosított útátjárók voltak [persze lehetett így is], hisz a sorompókat távolabbról is kezelhették.) Innentől egy időre elválunk a 67-es úttól, amely átvezet az Almás-patak felett, s északi, északkeleti irányba halad tovább.
Mi Szentlászló megálló-rakodóhelyének (korábban állomásának, ám a III. vágány megszűnt; 126-129-es szelv.) vesszük az irányt. Ha a mai 67-es úton érkezünk Szigetvár felől, akkor még Szentlászló község előtt, sőt, a falu szélén található almamelléki elágazás előtt jobbra kell kanyarodnunk (ez a főút korábban már említett régi vonalvezetése, amely Zöcsketelep felé visz, csak most a másik irányból megközelítve). Ez az út keresztezte a vasútvonalat. Ahogy vezetés-oktatáskor is szokták mondani, erről az útról rögtön az első lehetőségnél kanyarodjunk le balra. Ez az első lehetőség nem a nyomvonal, hanem a szentlászlói állomás felvételi épületéhez vezető közút. A nyomvonal velünk párhuzamos, tőlünk délkeletre mindössze pár méteres távolságra halad. A III. osztályú HÉV-szabvány felvételi épület már távolról látszik, ahogy megbújik a fák között. Ahogy közeledünk, feltűnik az állomás kútja, a felvételi épület immár Kaposvár felőli oldalán a melléképület, azon túl pedig a szeszfőzdeként hasznosított raktár, amely itt téglából épült. Az állomásépület kifogástalan állapotban van, ma is laknak benne, ennek ellenére nincs körbekerítve a környezete. Bár színezete már nem eredeti, erről a házról harminckét év után is bárki megmondaná, hogy vasútállomás épülete volt. Nyílászárói a mai napig nagyrészt eredetiek, s őrzik eredeti zöld színüket. Az utca felőli ajtón vasútállomásokról ismert stílusú táblán olvashatjuk: „SZOLGÁLATI LAKÁS”. De akkor jön csak el a szép világ, ha átmerészkedünk az épület mellett a túloldalra, a néhai vágányok helyére. Hibátlanul megvan a „SZENTLÁSZLÓ” felirat, a helyükön vannak a sokat látott vasút felőli ajtók, felettük pedig megvan a tető, mely védte az utasokat az égből lezúduló eső elől. A kis tetőt ma is gondozott virágok díszítik. Tekintve, hogy a 67-es főút keresztülhalad a falun, a mai buszjáratok előnyösebb helyen veszik fel az utasokat, mint az egykori vonatok. Annyira azért mégsem volt rossz helyen az állomás, hisz a település déli széle mellett található, s közel a főútvonal, közel Zöcsketelep. A régi embereknek pedig – más eszközük nem lévén – egyébként sem jelentett akkora megterhelést a vonatra való pár kilométeres gyaloglás.
Szentlászló Kaposvár felőli végénél állt valaha a vonal 5-ös számú őrháza. A bezárás környékén bontották el.
Bár valószínűleg lehetett, sőt érdemes lett volna, az időközben kapott intelmek alapján Szentlászlót követően sem próbálkoztunk meg a nyomvonalon való bokorugrással, helyette visszatértünk a főútra, ahonnan a közelben ágazik le az Almamellék, Ibafa irányába vezető bekötőút. A 67-es út és a Kaposvár – Szigetvár vasútvonal innentől kezdve egészen Antalszállásig elszakad egymástól. A MÁV-vonal valamelyest kerülő útirányon, Almamelléken át visz. Így hát az almamelléki bekötőúton folytattuk az utunkat. A közút, az Almamelléknek nevet adó Almás-patak és az attól délre húzódó vasúti nyomvonal egyaránt kanyarog, de a völgyhöz igazodva alapvetően mindegyik a keleti, északkeleti irányt veszi célba. Ahogy Almamellék felé haladunk, csökken a távolság a bekötőút és a vasúti nyomvonal között, így egy-egy kisebb volt vasúti híd látványa kivehetővé válik számunkra.
Így teszünk meg kb. 4 kilométert, majd beérünk a faluba. Ott célszerű az első dél felé (jobbra) irányuló leágazásnál letérni a község főútjáról (amely eddig az elágazásig Zrínyi utca, később Kossuth utca). Ez az út átvisz minket az Almás-patakon, s elvezet minket Almamellék alsó megállóhelyhez (168-169-es szelv.). A megálló ott volt, ahol a vasút keresztezte ezt az utat. (Az átjáró mindkét oldalán találunk egy-egy volt vasúti hidat.) Az úttól délnyugatra, a vasút jobb oldalán található felvételi épület, azaz a 6-os sz. őrház ma is áll. Igaz, a vakolatból már jókora darabok leomlottak, nyílászárói pedig gyakorlatilag nincsenek. Bár láthatóak az irányukba tett erőfeszítések, mint például a deszkából tákolt ablakfedél és egy redőnydarab. Az épületet fehérre meszelték, de ahol ez lekopott, ott előbukkan az eredeti sárga színezet. Almamellék alsó az eddigiekhez képest kimondottan jó fekvésű megállóhely volt, alig 400 méter innen a település központja.
A nyomvonal a település főutcájával párhuzamosan, balra ívelve halad északkeleti, északi irányba. Járhatónak tűnik, bár mi nem erre mentünk. A megállóhelytől jó másfél kilométerre található a kevésbé előnyös fekvésűnek mondható Almamellék állomás. A nyomvonal közben keresztezi az Almás-patakot, így az ezek után – ha továbbra is Kaposvár felé haladunk – már tőlünk jobbra folyik. Ha a településen keresztül érkezünk, a vasútállomás eléréshez Ibafa irányába – azaz egyenesen – kell haladnunk. Az állomás már a falu vége után van. A közút itt magasabban vezetett a vasútnál, amely a völgyben a húzódik.
A kettő távolsága az egykor három vágányos Almamellék állomás (183-187-es szelv.) körzetében így is csak néhánytíz méter. Gálosfa mellett itt volt a vonalon vízvételezési lehetőség. A HÉV-szabványtervek alapján épült, II. osztályú felvételi épület és a (Szigetvárhoz közelebb álló) raktárépület utca felőli oldalához aszfaltút vezet a domboldalban. Almamellék nem maradt vasút nélkül: innen, az egykori MÁV-állomásról indul a Mecseki Erdészeti Zrt. tulajdonában lévő 1901-től működő, 600 mm-es nyomközű Almamellék – Sasrét kisvasút (7 km). (Ahogy az kisvasutak esetében jellemző, a kisebb szárnyvonalak idővel eltűntek, napjainkra csak az 1,4 km hosszú lukafai mellékvonal maradt meg.) Az eredetileg az erdőkben kitermelt faanyag elszállítására épült kisvasúton 1961. április 12-én beindult a menetrend szerinti személyszállítás is. A MÁV-vonal megszüntetése nagy törést okozott a kisvasút életében, mivel a fát nagyvasúton szállították tovább. A kisvasúti szállítás visszaszorult, a fát teherautóval kezdték el szállítani, majd teljesen megszűnt a fuvarozás keskenynyomközű vasúton. A kisvasút ma már csak turisztikai célokat szolgál. Jelenléte a nagyvasútnak halála után is jót tesz: a kisvasút tulajdonosa 1998-ben megvásárolta a MÁV-tól a több, mint két évtizedig elhagyottan álló, s ennek megfelelően eléggé lepusztult almamelléki állomásépületet. A következő években felújították, felső szintjén pályamesteri szolgálati lakást, lent pedig múzeumot rendeztek be. Az épület környezetét parkosították.
Hozzátartozik az almamelléki állomás történetéhez az is, hogy már a vasútvonal bezárása után, ám még a pálya felszedése előtt Zsombolyai János 1977-ben itt forgatta „Kihajolni veszélyes” című filmjét (melyben olyan ismert színészek is szerepeltek, mint Bodrogi Gyula vagy Koltai Róbert). Nem mondhatjuk azt, hogy a mű a magyar filmek legjobbjai közé tartozik, de mindenképpen fontos abból a szempontból, hogy eredeti formában megőrizte nekünk az almamelléki MÁV-állomás és a Kaposvár – Szigetvár vasútvonal egyes szeleteit.
Almamellék állomás Kaposvár felőli végében (a pálya bal oldalán) állt valaha a 7-es számú őrház. Az idáig a nyomvonallal párhuzamos ibafai út a mellette húzódó egykori állomás területét elhagyva derékszögben jobbra kanyarodik, míg a vasúti nyomvonal egyenesen (illetve kissé balra ívelve) halad tovább. Így a kettő keresztezte egymást. Az egykori útátjáróban beaszfaltozva néhány éve még megvoltak a nagyvasúti sínszálak (ahogy a kisvasut.hu felvétele is bizonyítja).
A vasútvonal innentől Terecsenypusztáig – továbbra is az Almás-patak völgyét követve (melynek forrása Terecseny közelében található) – öt kilométeren keresztül kanyargott az erdőben. Helyén ma földesút vezet, mely több, már a vonalbezárás után létrehozott halastó mellett is elhalad. Valahol ezen a szakaszon, a vágányzattól jobbra állt a vasútvonal 8-as számú őrháza. Ezen az öt kilométeren a pálya emelkedik, a Terecsenypuszta, de méginkább az utána következő Antálszállás a bezárt vonal legmagasabban fekvő szolgálati helyei voltak. (A két patak völgyében húzódó vasútvonalnak ugyanis egy vízválasztón kell „átkelnie” Antalszállás környékén.) Eredetileg úgy terveztük, hogy végigjárjuk ezt az erdei szakaszt, ahol komolyabb párhuzamos közút nincsen. Az út nem túl bizalomgerjesztő volta és a korábbi napok komoly esőzései (és az azok nyomán kialakult sártenger) azonban arra késztettek minket, hogy ezen a részen is elmulasszuk a vonatok útjának bejárását. Noha Almamelléktől egészen az országút volt bőszénfai útátjárójáig a vasúti nyomvonalon visz végig a piros turistajelzés.
A Terecsenypusztára való eljutás másik, bonyolultabb és komoly kerülőt tartalmazó módszere az, ha Almamellékről visszamegyünk Szentlászlóra, a községen (és további falvakon, konkrétan Boldogasszonyfán és Antalszálláson) áthaladva a főúton elmegyünk a terecsenyi bekötőút elágazásáig, ahol lefordulunk a kistelepülés irányába (Antálszálláson szintén volt vasúti megálló, ám Terecseny a vasútvonal mentén Szigetvárhoz közelebb volt). Ha innen érkezünk, a régi, ám (főleg külföldiek által) felújított házakat magába foglaló kistelepülésen egyszer (az első elágazásnál, a buszforduló után) kell jobbra kanyarodnunk, majd igaz, az aszfalt kifogy a lábunk alól, de a látszólag Isten háta mögé vezető földutacska az egykori Terecsenypuszta megállóhely (korábban megálló-rakodóhely, ahogy pl. ez a térkép is mutatja, kb. a bezárás előtt egy évtizeddel minősíthették le; 234-238-as szelv.) hangulatos, erdők övezte területére irányít bennünket. Nyugtasson minket az, hogy az egyébként Boldogasszonyfa részének számító Terecseny lakosainak valaha ez az út jelentette a kapcsolatot a külvilággal. A baloldalt álló felvételi épületet (bővített őrházat) felújították, a HÉV-épületekre jellemző díszítések viszont a mai napig is ékesítik. Ablakit rácsok védik. A megszüntetéskor már csak sorompókezelői szolgálat volt benne. Környezete virágokkal díszített, a vasúti nyomvonal kövesútként maradt meg előtte. A Kaposvár felőli oldalon máig a helyén van a kút, amely a megállót szolgálta. A település felől érkező utacska a vasút helyével szintén a volt szolgálati hely Kaposvár felőli oldalán ér össze. A kereszteződés melletti oszlopon tábla hirdeti, hogy a megálló ma magánterület.
Antalszállásig jól járható a nyomvonal, így azon folytatjuk utunkat. Ez az erdei szakasz mindössze egy-másfél kilométer. Rögtön Terecsenypuszta után ráakadtunk a helyén lévő 24-es kilométeroszlopra – azaz ha végig a nagyrészt járhatatlan nyomvonal felett szálltunk volna, idáig pontosan 24 km-t tettünk volna meg Szigetvártól. Nemsokára egy különleges útátjárójelzőre, más néven „síposzlopra” avagy „füttykaróra” bukkanunk.
Piros-fehér sávozása meglepően jó állapotban van. Bizonyára a terecsenyi keresztező földútra hívta fel a figyelmet. Aztán nemsokára egy harminckét éve feladat nélkül, de azóta is töretlenül a helyén álló távíróoszlopra bukkanunk. Környékén porcelándarabok hevernek.
A vasútvonal zúzottköves ágyazata könnyen kivehető. Bevágás és a talajtól kiemelkedő töltés váltogatja egymást, mire a nyomvonal talán legérdekesebb helyeire érkezünk. Antalszállás környéke a végletek földje, a megálló előtt egy mély, erdős völgyben szokatlanul magas, harminc méteres töltésen halad a vonal, utána pedig hasonlóan mély és híres bevágásban. A magas töltés talpába egy helyen száz méteres csőáteresz lett beépítve. Oldalában több, mint száz lépcsőfok vezet le a mélybe. Odalent jól látszik a víz munkája, az alsó lépcsőfokok áldozatul is estek neki. Ha itt járunk, vigyázzunk a kulancsokkal, sajnos sok van belőlük. A töltésoldalban is tökéletesen kivehető a zúzottkő. Épp csak a sínek hiányoznak a vonulat tetejéről. A hely hangulata képeken átadhatatlan. A pálya a megállóhely előtt majd 200 méteres tengerszint feletti magasságban haladt.
Az egykori Antalszállás megállóhelyen (250-es szelv.) a pálya baloldalán két épületet is láthatunk. Mindkettő gondozott, rendben tartják őket. Terecseny felől érkezve a nyomvonalon a hozzánk közelebb lévő kisebb fehér falú épület látszólag új építésű. A látszat azonban csal, mivel valaha ez egy lapostetős vasúti épület volt. Ebben volt a váróterem is, itt adták ki a jegyeket. A 2000-es évek elején még klasszikus sárga színével, falán a pályatelefon kopottas jelével volt látható. Az ezt követő években tulajdonosai felújították, új szintet, új tetőt kapott (alapterülete viszont ma is megegyezik az eredetivel). A mellette látható jellegzetes vasúti épület (9-es sz. őrház) a szolgálati lakás funkcióját töltötte be, előbbihez hasonlóan magántulajdonban van. Itt is megvan a HÉV-eken jellemző kút. A megállóhely Kaposvár felőli végében már az említett nagy bevágás kezdődik. A közepén húzódó nyomvonal nagy esőzések után járhatatlan, hisz töménytelen mennyiségű víz zúdul oda. (Nekünk volt annyi eszünk, hogy ilyen körülmények közt is megpróbálkoztunk a lehetetlennel. Bár bizonyos pillanatokban a világvégét láttuk közeledni, végülis kikerültünk sárból.) Az oldalból lemosódott föld mára ellepte az eredeti vasúti ágyazatot. A bevágás tetején baloldalt jobban használható földesút is vezet.
Antalszállás megállóhelytől néhányszáz méterre a délkelet-északnyugat irányú nyomvonal ismét keresztezte a 67-es főutat. A mély bevágás nem válik hirtelen köddé, a mélyben haladó vasút felett közúti felüljáró vezetett, vezet át. A híd ma is megvan a 67-es úton, de a vasút helyét valamelyest feltöltötték alatta. Emlékül még megmaradt egy kidőlt távíróoszlop. A jelek arról árulkodnak, hogy a felüljáró alatti helyet az emberi civilizáció lakásként is hasznosítja. A felüljáró mellett a bevágás oldalában kijárt földút vezet le a vasúti nyomvonalra (keletre, azaz az antalszállási megálló felé). A megálló nevét adó kistelepülés a 67-es út mentén, a tárgyalt felüljárótól délre helyezkedik el. A híd túloldalán a nyomvonalat teljesen benőtték a fák. Errefelé a pálya jobbos ívben haladt, a bevágás mélysége fokozatosan csökken, a vasút szintje nemsokára már a környék talajával lesz egy szintben. Ezen a szakaszon lépték át a vonatok Baranya és Somogy megye határát (innentől már Somogyban járunk).
A felüljárótól nem messze (északi irányban, vagyis Kaposvár felé) egy földút ágazik le 67-es útról, mely a Kaposvár felé tartó néhai vasútvonal irányába vezet. Erről az útról el is érhetjük a nyomvonalat, mivel ott, ahol a bevágás megszűnik, az út rátér a vasúti töltésre. A nyomvonal hamarosan kiegyenesedik, dél-észak irányúvá válik. Ezen a szakaszon a vasút az azóta bezárt bőszénfai téglagyár mellett haladt el. Jól árulkodik erről az, hogy az út tele van téglatörmelékkel. A létesítmény a pályától jobbra (keletre) helyezkedett el, vele átellenesen a pálya baloldalán pedig lakóházak voltak, s vannak a mai napig is. A téglagyár saját iparvágánnyal rendelkezett (256-259-es szelvényekben). A vasúti rakodást szolgáló betonrámpa ma is megvan, igaz, rajta már gaztenger burjánzik.
A nyomvonal ezt követően pár kilométeren keresztül kanyarog az erdőben és az erdő szélén (ezt a szakaszt mi már nem jártuk be), majd egy jobbos ívben ismét a 67-es út felé veszi az irányt. Hamarosan ismét – immár szintben – keresztezi egymást a főút és a vasútvonal. A főúttól jobbra, a vasúttól balra állt egykor a 10-es számú őrház, ahonnan az útátjáró csapórudas sorompóját kezelték. Ma már ugyan nem áll, de ha jól megnézzük azt a körbekerített helyet, ahol lennie kellett, könnyen felfedezhetjük az épület alapját, s mellette néhány – bizonyára belőle származó – téglát.
Ide már egészen közel van Bőszénfa község déli része, speciális nevén Kisbőszénfa. A nyomvonal a továbbiakban valameddig biztosan járható lenne, de a fölé kifeszített huzalok valószínűleg nem véletlenül kerültek oda, minden bizonnyal magánkézbe került. Pedig erre is kiemelkedően magas, s emiatt különleges töltésen haladt a vasút.
Kb. két kilométer az őrházhoz a bőszénfai megálló-rakodóhely, de mivel az említett okokból a nyomvonalon nem tudtunk továbbmenni, ezért közúton tettük meg az utat odáig. Ehhez tovább kell mennünk Kaposvár felé a 67-es úton, majd Bőszénfán a második lehetőségnél jobbra – Gálosfa felé – kell kanyarodnunk. A vasút Bőszénfa után a 67-es úttól abszolút különböző útirányon vezet. Bár a Kaposvár – Szigetvár vasútvonal az említett magas töltésen a község déli részétől maximum fél kilométerre vezet, mégis a lakott területektől kb. 2 kilométerre volt a megálló. Nem valószínű, hogy sokan járnának ma innen vonattal. (Bőszénfa egyébként nem a 67-es út mentére épült település, így a főút is elkerüli az itteni lakott területek nagy részét. A falu főutcája párhuzamos az országúttal.)
Nincs más hátra, mint menni, menni és menni a gálosfai úton. A vasút immár a Surján-patak völgyében halad, a közút tőle északra, kicsivel magasabban, de vele párhuzamosan (párszáz méteres távolságra). A Gálosfa felé vezető közút egy ideig egyenesen halad, majd egy egy jobbos kanyart veszünk észre (az ív elején egy telepre vezető utacska kanyarodik [jobbra] délnek). A jobbost egy balos követi, s az utóbbi ív végén egy a fák közé (szintén jobbra) kanyarodó kövesutat láthatunk. Ez az út vezet le a domboldalban az egykori Bőszénfa megálló-rakodóhely (295-297-es szelv.) felvételi épületéhez. Ahogy haladunk a völgybe, a lombok közül kivirít a sárga falszínű, jellegzetes fehér díszítőelemekkel felvértezett egykori felvételi épület. Előtte egy hidacska visz át minket a Surján-patak felett, hisz a MÁV-vonal már annak túlsó (déli) oldalán húzódott. A pályától balra eső ház magántulajdonban van, korábbi társaihoz hasonlóan felújították, valószínűleg ki is bővítették. A hozzá tartozó kerttel együtt körbekerítették. Ma lakásként szolgál. Mellette az egykori vasúti WC épülete is áll, pár lépést megtéve vissza-, Szigetvár felé pedig a rámpa maradványait is láthatjuk. (A rámpa egyben átrakó is lehetett keskeny- és normálnyomtáv között, mivel egy észak felé vezető gazdasági vasút is itt csatlakozott a MÁV-vonalhoz.) Az épületek túlsó (déli) oldalán található nyomvonal mindkét irányban járható előtte, de Gálosfa felé tisztább. Arrafelé egy vasból készült kisebb sorompó választja ketté a vasúti nyomvonalat. Nyitott állásban találtuk.
Köszönjük, hogy a helyiek mindenhol kedvesen és segítőkészen fogadtak bennünket!
Dávidházi Bálint
