Somogyszob – Nagyatád – Barcs
II. rész
A nagyatádi Rinya-hídtól a 68-as főút egykori lábodi átjárójáig
Nagyatádon rögtön a Barcs felé tartó vágányzat végét jelző földkúp után láthatjuk a Rinya hídját. Ez tehát a felszedett szakasz kezdete. Eredeti színe a vörös lehetett, de mára inkább rozsdabarna lett. Kb. 40 méter hosszú, ma is járható, igaz, csak gyalogszerrel. A magyar mellékvonalak egyszerűen megépített vasúti hidacskái és átereszei közt élő ember számára ez egy igencsak tekintélysugárzó objektum.
Ezt követően a nyomvonal a fák lombja alatt magas töltésen vezet, bal oldalt pedig a már a vonalbezárás utáni, 1980-as években kialakított Csónakázó-tavat látjuk. A talajt elnézve feltűnik, hogy sok fekete, lapos kő van a földben.
Ezen a részen enyhe balos ív volt a pályában. A tó után újabb híd következik, a Malom-árok hídja, amely már jóval rövidebb, szintén járható.
Innentől fogva a nyomvonal egy darabig még inkább ösvényszerű, körülötte gazdag növényzet, de a fák koronája is összeér az ember feje felett. A természetes tető után a Szoborparkban kötünk ki, ahol bár a földet eldolgozták, de a nyomvonal valószínűleg a szegélyező fás-bokros területen haladhatott. A parkot szintén az 1980-as években alakították ki, mellette végighaladva elérünk egy ránk kb. merőleges keresztező utat. A túloldalon, a mi szemszögünkből, Somogyszob felől nézve a bal oldalon láthatunk egy kiállított, egykor kaposvári gőzöst. Mára igencsak leromlott állapotba került. Egyre jobban rozsdásodik, de le is loptak róla különféle elemeket (már pl. a kazánfedele sincs meg). 275 161-es pályaszámmal rótta egykor a somogyi vaspályákat. A kiállított vasúti műemléket időközben eladták és feldarabolták, kiállítási helyéről 2007. őszén tűnt el – a szerk. Ebben az útátjáróban beaszfaltozva még megtaláljuk a sínszálakat, melyek vége kilóg az út alól.
Nem pontosan derékszögben éri el egymást a vasúti nyomvonal és az aszfaltozott út, a sínszálak szögéből következtethettünk a nyomvonal Szoborpark melletti helyzetére.
Ettől a ponttól Simongát megálló-rakodóhelyig már korábban is bejártuk a helyszínt, az út részletes képes beszámolóját itt találják.
Innentől kezdődik a nehéz terep, mert olyan földúton vezet a nyomvonal, melyen teherautók járnak, fel van túrva, eső után járhatatlan. Korábban ez az út jobb minőségű volt, ám néhány éve földkábelt fektettek ide. Ekkor a felső, köves réteg kicserélődött a kiásott földdel, ennek következtében pedig az esetleges árulkodó nyomok mind eltűntek (igaz, egy sínalátétet útközben találtunk). Helyettük viszont van szemét, nem is kevés. Igaz, van a városnak hivatalos szemétlerakója, mégis sokan ide hordják a szemetüket (amiből sok le sem fog bomlani). Egy 100-200 méter múlva magasodik mellettünk a talajszint, itt egy kisebb bevágásban futott a vasútvonal. A bevágás vége után a szélesebb földút majdnem derékszögben elkanyarodik jobbra, Rinyaszentkirály felé. A nyomvonal egy dűlőútra hajazva egyenesen halad tovább, mi is erre folytatjuk az utunkat. Itt egyre inkább visszahódítja a természet azt, ami eredendően az övé volt. Ellenben hamarosan egyre több vasútról árulkodó nyom ötlik a szemünkbe. Elsőként az, hogy itt még állnak a távírópóznák. Kiszélesedik az út, megpillanthatjuk az egykori rakodóvágány helyét, ahol most leginkább bokrok vannak.
Ami a legmeghatározóbb, az az egykori kisvasúti átrakó meglévő maradéka, amely itt, a mrh. Nagyatád felőli oldalán, a mi szemszögünkből nézve jobboldalt volt. Igen, kisvasút! Ez amolyan fehér folt volt a Somogyszob – Barcs vasútvonal életében, ill. az a mai napig is. A simongáti ÁEV büszkélkedhet ugyanis a legrövidebb életű hazai erdei vasút címmel. 1971-ben adták át, és 1979-ben már be is zárták. A Pollai erdőre vezető ÁEV-vonal 760 mm-es nyomtávval rendelkezett, ám fontos elmondani, hogy nem csak ez az egy kisvasút üzemelt itt: Simongáton volt a Nagyatád környékén egykor kiterjedt hálózatot alkotó 600 mm-es nyomtávú halgazdasági vasutak egyik végállomása is. Az Állami Erdei Vasutak vonalának vesztét a Nagyatád – Barcs nagyvasúti vonalszakasz bezárása okozta. Az új helyzetben már gazdaságosabbnak gondolták, hogy végig teherautón utaztatják a kitermelt fát.
Térjünk vissza a nyomokhoz! A vágányok mellett volt egy téglaalapú, betontetejű rámpa. A betont már szétszedték, az egész objektumot benőtte a fű. A rakodótérre való felhajtás helyénél ma is rozsdás sorompót találunk. Az egykor lámpákkal megvilágított (ezek ma is megvannak) rámpa túloldalán voltak a kisvasút vágányai. Egy talajmélyedésben, gazok közt még ma is ott pihen egy talán szebb napokat is látott teherkocsi. A rakodó környékén hébe-hóba akadnak kisvasúti betonaljak is. A volt mrh. mellett ma is fűrésztelep üzemel.
A megálló-rakodóhely szintén jobboldalt lévő fehér felvételi épültében ma is van élet, a körülötte élő háztáji állatok, kutyák, lovak mindig hevesen felbuzdulnak a nyomvonalon ténfergő idegenek láttán. A kerítés oszlopai nagyvasúti talpfából készültek. Errefelé is megvannak a távíróoszlopok, sőt, a vezetékek is! Ami még fontos, hogy a megálló-rakodóhely közepe táján áll egy hasáb alakú oszlop, amely egész kilométert jelző szelvénykőként funkcionált. Mivel a menetrendekben Simongát és Somogyszob távolsága 12 km-ként van jelölve, továbbá a vonal kezdőpontja Somogyszob, ezért több, mint valószínű, hogy a 12-es kilométert jelölte (így Simongát a 120-as szelvényben volt). Mindenesetre ma már nincs meg rajta a vastábla, melyre a számot felírták.
Közvetlenül Simongát mrh. után a vasút keresztezte a párhuzamosan futó 68-as főútról érkező újkútpusztai bekötőutat. Az út Lábod felőli szélén mély árok húzódik, melyet nagy valószínűséggel a vonalbezárás után hoztak létre, hisz nem találtunk semmiféle betonátereszt. A nyomvonal már maximum csak erdei gyalogútként, kerékpárútként üzemel, így mindössze egy kis fahíd visz át minket az árok fölött a túloldalra. Innen bő egy-két kilométer Felsőerzsébetpuszta egykori megállója. Rövid ideig fás-bokros területen haladunk, keskeny, ösvényszerű nyomvonal-maradvánnyal, majd egy elágazásnál számunkra egyenes irányban egyre elveszettebb formában folytatódik a nyomvonal. Hamarosan viszont kiszélesedik az út, viszonylag jó állapotú földúton kötünk ki, bizonyára több szakaszon még használják is. Az aljzat maradványai Simongáttól egészen Lábodig jól követhetőek, a vonal főleg sóderes töltéssel rendelkezett, néhol vélünk csak felfedezni bazaltköves nyomokat. A vonal többhelyütt bevágásban futott, máshol magas, 1-1,5 m magas töltés a jellemző.
Erzsébetpuszta előtt inkább az utóbbi, itt a talajtól jóval magasabban halad a nyomvonal. A pálya mellett idáig semmiféle nyomot nem találtunk, Felsőerzsébetpuszta egykori megállója előtt párszáz méterrel azonban rögtön kettő is feltűnt előttünk. Egyik egy a teteje felé csúcsosodó, 1-1,5 m magas hasáb betonoszlop, mely valószínűleg útátjárójelző, ahogy akkoriban hívták, síposzlop lehetett. (Síposzlop, mert a mozdonyvezetőknek dudálni, gőzösökön sípolni kellett az általuk jelzett útátjáró előtt.) Ezek a mai kék-fehérre vagy piros-fehérre sávozott táblák elődei. Előbbi az egyszerű, utóbbi a különleges útátjárójelző, de a régi síposzlopoknak is ugyanez a két fajtájuk volt ugyanazokkal a színvariációkkal (különlegeset a nem belátható átjáróknál helyeztek, helyeznek el, ilyeneknél 3×3-at kellett dudálni, igaz, ezt a mozdonyvezetők szerették elmulasztani, hisz a gőzösön mindenért meg kellett dolgozni). Rögtön ezután találtunk egy komolyabb betonátereszt (bizonyára a vasút miatt épült, mivel eléggé masszív szerkezetnek néz ki). Erről a pontról baloldalt már látszanak az egykori Felsőerzsébetpuszta mh. eredeti, sárga színű épületei, mivel még ezután fordulunk az irányukba egy fákkal szegélyezett balos ívben.
Ha továbbhaladunk, hamarosan életnagyságban is feltűnnek előttünk a keresett épületek. Baloldalt állnak (az egykori vágányzat északi oldalán), először egy melléképület, utána a bizonyára lakott felvételi épület (bár nincs körülötte kerítés), majd egy másik melléképület, melyen máig is látható a T jelzés, a pályatelefon jele. (Itt volt régen a 4-es számú pályatelefon, tehát valószínűleg Simongát 3-as, Nagyatád-Bodvica 2-es, Nagyatád 1-es volt.) A színek eredetiek, sárga falakat, zöld nyílászárókat láthatunk. Valaha Erzsébetpusztán is volt mellékvágány, akkor a szolgálati hely megálló-rakodóhelyként üzemelt (valószínűleg csak a II. világháború befejezése előtt).
A megállóhely után keresztezzük az aszfaltozott erzsébetpusztai bekötőutat, az átjáró déli oldalán közúti tábla hirdeti a lakott terület végét.
Innentől az utunk egészen Lábodig erdőben vezet, a töltésnyomok továbbra is mindenhol jól láthatóak. A pálya melletti maradványok errefelé is ritkák. Átmegyünk egy újabb kis hidacskán, melynek segítségével egy később a Rinyába torkolló patak felett haladunk el. Errefelé úgy tűnik, használják az utat, bár ottjártunkkor elég sáros volt mindenhol (köszönhetően a korábbi nagy esőknek). Kisebb bevágások erre is előfordulnak, magas töltés kevésbé. Hamarosan elérünk egy helyet, ahol északról, a főút felől is érkezik egy kihasználtabbnak tűnő út, s egy ugyanilyen kanyarodik jobbra, a nyomvonalról déli irányba. A vasút egyenesen haladt tovább, nyomvonala itt újra jóval elveszettebb formát ölt. Az út egyre gazosabb, a fák és a bokrok egyre közelebb hajolnak az emberhez. Nemsokára kicsit azért újra tisztul az út.
Lábod felé továbbhaladva hamarosan egy újabb síposzlop kerül elénk. Ezen még elég jól látszik az egykori valószínűleg fekete-fehér sávozás. A tetején egy ráerősített vasdarabot is láthatunk, az oszlop bizonyára ki volt egészítve valamivel, vagy valamilyen más jelzést is tarthatott.
Hamarosan kiérünk az erdőből, s egy tisztásabb területre érkezünk, elhaladunk valamilyen helybéli apparátus mellett. Messzire egy-egy lábodi ház is feltűnik, szántóföldek vesznek minket körül, északon, a távolban látszik a 68-as út. Ezután a nyomvonal újra a fák közt folytatódik.
Aztán Lábod szélén valóságos dzsungelen kell áthaladnunk a vasúti nyomvonalon való továbbhaladáshoz. Ilyen az, amikor már semmire sem használják a vágányzat helyét. Jobbos ívben fordulunk az állomás irányába.
Kárpótol minket az újabb helyszín, ahol kikötünk: Lábod község egy parkosított része tárul elénk. Egy újabb régi vasúti hídon, ill. átereszen megyünk át, mely egy távolabb a Lábodi-Rinyába torkolló patakon visz át minket.
Továbbhaladva keresztezzük a Rákóczi utcát. Ennek a túloldalán volt Lábod vasútállomása, a helyén ma a Vasút utca húzódik.
Az utcában továbbhaladva hamarosan megpillantjuk az egykori felvételi épületet. Előtte valaminek a máig megőrzött talapzata látható, talán a kúté, vízdarué lehetett. Az épület magántulajdonban van, gyönyörűen felújították, átalakították, a vasút felől növények takarják. Az egykori 168-170-es szelvényekben lévő három vágányos lábodi állomás helyén haladó Vasút utca hangulatos hely, jobboldalt fák szegélyezik, mögöttük szintén parkosított terület található.
Kicsit továbbhaladva az utcában megpillantunk egy szelvénykőre hajazó romos állapotú követ. Az utca végében ma is ott díszeleg a 17-es kilométeroszlop, melyet emlékműve alakítottak. A rajta lévő kis táblán a Somogyszobot – Barccsal összekötő vasútvonal emlékére. Épült: 1890. Megszűnt: 1977. szöveget olvashatjuk.
Az állomás utáni nyomvonal helyére mára részben a község óvodája épült rá. Ennek az udvarán, ill. még a Vasút utcában is vélhetünk felfedezni távíróoszlopokat. Az óvoda udvarán, ill. az óvoda kerítésének túlsó, vasútilag Barcs felőli oldalánál lévő távíróoszlopok valószínűleg teljesen eredetiek, a többinek a fejét átalakították.
Az utóbbi távíróoszlop mellett a nyomvonal már a Sport utcát keresztezi. Ezután a vasút egy ma szintén parkká alakított területen halad át.
Ezután keresztezte a vasút a 68-as főutat. A sínszálakat ebben az egykori útátjáróban beaszfaltozva ma is megtaláljuk. Ezek mentén kissé repedt az aszfalt is.
Az út túlsó, Barcs felőli oldalán az aszfalt szintjénél 0,5-1 méterrel mélyebben halad a bezárás után készített járda. Itt oldalról is jól megfigyelhetőek a töltésmaradványok. A sínszálak irányával szemben, azaz a vasúti nyomvonal helyén itt fák, bokrok találhatóak, azaz itt, innen már nem lehet továbbmenni.
Csuka Barna
