Ezen a lapon a kedves Olvasó a Képes Újság „Elment az utolsó vonat” című cikkének digitalizált változatát láthatja, mely 1980. január 12-én jelent meg (XXI. évfolyam, 2. szám). Rendelkezésünkre bocsátásáért köszönetet mondunk Jakab Ádámnak.
A cikk igyekszik tényszerűségre törekedni, azt viszont nem említi, bizonyára nem is említhette, hogy a vasútvonal leépítése koncepciózusan zajlott, és talán nem is illett bele teljesen a közlekedéspolitikai koncepció kisforgalmú (jellemzően inkább zsák-) vasútvonalak megszüntetésére irányuló programjába. A médiában a vasút kapcsán megszokott apró fogalmi tévedések és pontatlanságok itt is előfordulnak, de fontos az, hogy a cikk az ellenvéleménynek is teret ad (sőt némi tényfeltárás is került bele azzal, hogy a lakossági véleményeken keresztül sugallja, hogy a televíziósokat direkt a kihasználatlanabb vonathoz irányították), miközben jól érzékelteti az elmúlás hangulatát. A helyi lakosság papírra vetett félelmei a buszokkal szemben – legalábbis 21. századi szemmel nézve – azért némileg talán túlzóak. Utalás történik a vonalbezárás várható, részben már akkor jelentkező – és utólag teljességgel bebizonyosodott – következményére is, azaz a költözési hullám elindulására a vonal menti településekről. Kissé talán oktalan és egyoldalú – ám az akkori politikával mindenképp összhangba hozható – szemléletet tükröz az a bekezdés, amely a nagytömegű áruszállítás – mint a MÁV távlati fejlesztési célja – feltételeként jelöli meg a gyenge felépítményű vonalak bezárását. Kiemelkedő jelentőségűek a mellékelt korabeli fotók. Következzen hát maga a korabeli újságcikk és a hozzá tartozó képek!
Az újság említett számának címlapján a 1136-os dácsia látható munka közben. A képet (ahogy az alábbi fotókat is) készítette: Fényes Tamás (MTI). Ez a fénykép minden bizonnyal Lipótfán készült, máshol pl. nem is volt a vasútvonalon 6-os számú váltó. (Eredetileg itt sem, ám a felvételi épület előtti 3-as számú kitérőt a vonal életének utolsó egy-két évében már a páros (Kaposvár felőli) oldalhoz vették, így az a 6-os számot kapta. A háttér és a fenyőfák amúgy is árulkodóak a helyszín kapcsán. Az M43 1136-os pályaszámú egykori dombóvári mozdonyt egyébként 1996. 02. 14-én leselejtezték.)
Elment az utolsó vonat
Délután négy órakor Hollósi Ferenc nyugdíjas vasúti pályamunkás odatámasztotta létráját a somogyszentimrei vasútállomás előtti lámpaoszlophoz. Mint 26 esztendeje, minden nap. Télen-nyáron a sötétedés beálltával fellépett a létrára és meggyújtotta a petróleumlámpát, amely reggelig ott pislákolt az üvegbúra alatt. 1979. december 31-én utoljára gyújtotta meg. Több vonat nem halad el az állomáson.
Ugyanaznap este Máté Sándor, a kaposmérői állomás főnöke 23 óra 10 perckor tisztelgett az induló vonatszerelvény előtt, majd visszatért az épületbe és jelentette, hogy a személyvonat elment.
Több személyvonat nem érkezik az állomásra Középrigóc felől.
Ilyen egyszerű egy vasút halála. 74 évet ért meg. 1904-6 között építették azt a vasútvonalat, mely Somogy megye déli részéből, a Barcs melletti Középrigóc településről indult és átszelve a Zselicség szelíden hullámzó dombjait-erdőit, a Kaposvár melletti Kaposmérő állomásra érkezett. Szállított embereket, szállított terményeket. Fényes napokat ért meg a vasút. Alig győzték a munkát egy-egy állomáson az emberek. Illatos farönkök várakoztak szállításra, ősszel a sok búza, kukorica… Sípolt, pöfögött a gőzmozdony, időt hasított a tájba. Az emberek hozzáigazították napi teendőiket. A szántóföldön, szőlőskertekben dolgozóknak éppúgy jelezte a pontos időt, mint a rosszul alvóknak, akik a vonat elhaladtával számon tarthatták, mennyi van még vissza az éjszakából…
Több volt a vasút afféle szállítási eszköznél. Az állomások fűtött várótermeiben meg lehetett húzódni hideg téli napokon… Valaki mindig elment, valaki mindig érkezett… Aki kisétált a pályaudvarra egy-egy vonat indulásához, megtudta a termények legújabb árfolyamát, híreket hallott eseményekről, faluba költözött új személyekről…
Így volt ez még tíz évvel ezelőtt is. A személyvonatok tizenhárom kocsival közlekedtek Kaposmérő és Középrigóc között és zsúfolva voltak. Egy-két éve négy szerelvény közlekedik csak és azokon is akadt bőven hely. Öt évvel ezelőtt a TÜZÉP megszüntette szállításait. És ahol nem lehet építkezni, onnan az emberek elköltöznek…
Néhány nappal az utolsó vonat indulása előtt végigjártuk a Kaposmérő-Középrgióc vasútszakaszt.
A kaposmérői állomás, ahol két éve látták el a rendelkezési szakasz teendőit, továbbra is a Kaposvár-Gyékényes fővonal állomásai közé tartozik.
– Az a nagy csend, ami itt lesz – mondja Máté Sándor állomásfőnök -, az lesz csak idegen. A percenként felhangzó hívójelek megritkulnak, de a munka az állomáson változatlanul folyik tovább.
Bárdudvarnok várótermében valóságos „palotaforradalom” tör ki, amikor a vasút megszűnése felől érdeklődöm. Többen kihívóan kérik, a nevüket is feltétlen írjam meg, vállalják, amit mondanak. „Megvan a véleményünk a dologról. Akkor küldték a tévéseket filmezni, amikor hajnalban kifelé haladt a vonat Kaposvárról. Persze, hogy üres volt. Nézték volna meg ugyanezt a járatot a Kaposvár felé haladó vonalon. Zsúfolásig tele van.” „Az emberek vonattal jártak eddig munkába és az biztos volt, hogy oda is értek. Mi lesz itt a csúszós utakon télen, ha megszűnik a vasút?” „Az asszonyok piacra járnak rendszeresen. De a buszra nem szállhatnak fel kosarakkal.” „Az autóbusz, ha megtelik, nem vesz föl több utast. Egyszerűen otthagyja az embert. A vasútnál ez nem fordult elő.”
Félnek az emberek. Látszólag a változástól. Ám a szavak mélyén ott rejlik egy meg nem fogalmazott, mégis, nagyon is jogos félelem. Megszűnik valami, ami eddig állandóságával megnyugtatóan vette körbe az embert. A vonat mindig jött, a vonatra mindenki felért, a váróterem mindig védelmet nyújtott a hideg ellen. Az itt élők ösztöneikkel érzik, ahogy egykor életet hozott egy-egy tájnak a vasút, megszűnése úgy veszi el az életet… Az emberek eladják házaikat, beköltöznek nagyobb településekre, városokhoz közel. Nem művelik tovább itt a földet, elsatnyul a táj…
A Kaposmérő-Középrigóc vasútvonal a harmadik és egyben utolsó úgynevezett kisvasút, ami megszűnt Dél-Somogyban. Fenntartása nem volt gazdaságos, létezése – a számok tükrében – feleslegessé vált. A MÁV Pécsi Vasútigazgatósága lelkiismeretes előkészítő-szervező munkával gondoskodott a 17 forgalmi dolgozó, valamint a pályafenntartó munkások elhelyezéséről. A személyes érdekek figyelembevételével helyeztek el minden vasúti dolgozót. Akik természetesen megértették, a MÁV távlati fejlesztésének egyik feltétele a nagy tömegű teherszállítás, amire a gyenge felépítményű vonalak már nem alkalmasak.
Szulok állomáson hallottam a történetet. Amikor a volt állomásfőnök nyugdíjba ment, beköltözött családjával a faluba. Jó pár éve ennek. Az állomásfőnök felesége azóta is rendszeresen kijön a pályaudvarra, leül, nézelődik, megvárja az érkező vonatot, azután hazasétál. Úgy mondja, nem tudta megszokni a csendet…
László Ilona
